Sziasztok!
Mára K. M. Holmes könyvével érkeztem megint, méghozzá a frissen megjelent Miénk a pillanattal. Előljáróban szeretném kicsit kiemelni az online könyvbemutatót. Anne L. Green egyik könyvénél, az Elfojtott indulatoknál már volt szerencsém ilyenen részt venni, és akkor is nagyon tetszett, így mindenképpen szerettem volna most is nézni. Tudom, hogy az írók, kiadók jobban örülnének, ha lehetne rendes személyes bemutatót tartani, de szerintem nem vagyok azzal a véleményemmel egyedül, hogy a vidékieknek bizony ez a megoldás a szimpatikusabb. El kell mondjam, hatalmas élmény volt, nagyon élveztem. Szuper volt, hogy mentek a párbeszédek a komment szekcióban, miközben az írónőtől kérdeztünk, vagy csak elmélyülten hallgattuk, miket mesél a könyv keletkezéséről, esetleg az írási szokásairól. Úgyhogy drága Miss Holmes, köszönöm szépen ezt az élményt, és várom a következő bejelentkezést.
A kiadó felé pedig ötletként üzenném, hogy fontolják meg az élő közvetítéseket, hogy a vidékiek is „jelen lehessenek” a könyvbemutatókon.
Most pedig térjünk is át a könyvre. Adott Nathan, aki az előző könyvből már ismerős lehet, mint Miguel öccse, és hősnőnk Helena, aki pedig Camie barátnője. A történetüket bár a jelenben olvashatjuk, hamar kiderül, hogy két éve már találkoztak, és innentől mindig kapunk egy kis visszatekintést is, hogy lássuk miként alakult az a találkozásuk. Nekem nagyon tetszett ez, hogy nem egyszerre elképzeljük, és már ugrunk is tovább, hanem fejezetről fejezetre bontakozott ki annak a napnak a története is.
„Szomorúen bólogattam. Igen, az ember valójában sosem tud elszakadni a múltjától. Bármennyire is fájó, bármennyire is sebző, mégis megőrizzük az emlékét.”
Az előző könyvben nem tudott annyira megfogni Nathan karaktere, az ügyeletes nőfaló, de ezen most sikerült fordítani. Bár továbbra is Miguel a szerelem, azért Nathant sem dobnám ki, ha becsöngetne. Ebben a könyvben sikerült megismerjük az érzelmesebb oldalát is, és hogy milyen az, amikor a magáénak szeretne tudni valakit. Hogy miként küzd a szerelemért, és válik szoknyapecérből igazi társsá.
„Kitartó egy istencsapása vagyok, na!”
Helena karaktere szimpatikus volt nekem, az írónő nagyon jól eltalálja, mennyire legyen valaki hisztis, belevaló, rátermett, gyengéd. Annak ellenére, hogy az élete épp romokban, még az utolsó fillérjeiből is megpróbál talpra állni, és keresi magának a lehetőséget, miként lehetséges ez, majd kihasználja az eredményét a próbálkozásának.
„- Két napja vagyok itt és az életem kész káosz. Már előre félek a folytatástól.”
Ami különösen megtetszett a könyvben, az a zongora iránti szenvedélye a főszereplőnek. Kiskoromban mindig is szerettem volna megtanulni zongorázni, de csak a kis szintetizátorunkon gyakorolgattam, így különösen közel került a szívemhez a történet. Örültem neki, hogy sokszor volt a játékon a hangsúly, hogy mit játszik, hogyan játszik, milyen érzéseket vált ki belőle már csak a látványa is.
„- Nem a kotta fogja megszólítani a művet – magyarázta. – És nem is a billentyűk. Az érzések irányítják a mozdulatokat és visznek téged a zene birodalmába, hogy azt a saját tudásod szerint prezentálhasd. Ez a művészet. A többi csak gyakorlatias, betanult rendszer.”
Miguel és Camie életét is tovább követhettük kicsit a regénynek köszönhetően, hisz a baráti és testvéri viszony miatt többször olvashattunk róluk is. Így akik megszerették őket, akárcsak én, nem kell még elengedjék a kezüket, velünk maradtak most is. Mellettük pedig egy másik mellékszereplőt is sikerült megkedveljek, aki pedig nem más, mint Mason. Szívesen olvasnék még róla is egy kicsit többet. (Khm, drága Miss Holmes, nem fontolgatja esetleg még egy történet megírását?)
„- Megduglak a zongoráján – mondta, de Mason fenyegetően ránk förmedt.- Hallottam, basszátok meg! – Érezhetően kiakadt, és a féltett kincsére nézett, majd vissza ránk. – Ahhoz senki sem érhet hozzá!Nathannel hangosan felnevettünk.- Gyere… - szagolt mélyen a hajamba, amint megölelt. – Hagyjuk itt ezt a sóher faszt.- Ezt is hallottam!- És ezt látod? – emelte fel a középső ujját, ahogy kifelé sétáltunk a bárból.- Hé, szépfiú! – kiáltott Mason utánunk, mire Nathan kissé felé fordult. – Ilyet itt ne mutogass! – nevetett, és széttárta a kezét. – Lesz rá jelentkező bőven – utalt arra, hogy az előbb Nathan finoman azt üzente neki, hogy kapja be.”
Ahogy a könyv fülszövegében is szerepel, ez a könyv nekem egy bűvölet volt zongoraszóra. A szívedbe lopja magát, elvisz egy körre a Bugattiján, és nem ereszt. Arra született, hogy megszeresd, és együtt éld át a történetét a szereplőkkel.
„A zongora a legteljesebb összhangban van a kézzel. Az ujjvégek lebegnek a billentyűk felett, mégis megtartjuk a kéz súlyát; teljesen önállóak és mozgékonyak tudnak maradni. Csak engedd meg nekik, hogy tegyék, amire születtek.”
Ugye tudjátok a dolgotok, ha a puzzlet szeretnétek kirakni? Csak katt a borító alatti szövegre.
Köszönöm, hogy elolvastátok,
Szandra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése